a mese vége

ma délelőtt történt, hogy eljött a kislányok nagyapja a testvérükkel és szépen, kedvesen megkérdezte, hogy mennek haza velük? (ostorral a kézben, hogy talán én jobban féltem, mint a kicsik:) )a kicsilány mondta hogy igen, aztán mikor azt kérdezték, hogy marad-e azt mondta igen... a nagyobbik először nem akart, aztán csak belement. én igyekeztem kerülni a cirkuszt, és csak annyit kötöttem a lelkére, hogy vegye ki a gyógyszert, amit tegnap felírtak nekik... aztán hogy mit tesz vele, az ő dolga. talán itt a mese vége. vagy folyt.köv.? kitudja. mi készen állunk. talán Isten próbára tett, mint ábrahámot. őt úgy. hogy el akarta (?) venni a gyermekét, minket meg úgy, hogy még adott egy hétre kettőt. nem volt könnyű, de tanultunk sokat, edződtem... sokat. aki ismert régen, el nem tudja képzelni, ki is ez a zoli felesége. vagy azt mondjak, hogy ő irányít és én nem állok a sarkamra. igen, ilyet is hallottam. de az igazság az, hogy nagyon sokat változtam pár év alatt. soha nem gondoltam volna, hogy ennyi gyerekem lesz. karrierről álmodoztam, és még a gondolattól is irtóztam, hogy én valaha a tanügyben dolgozzak. és bár nem vagyok tanító, mégis tanítok, sőt, egyre merészebb terveim, gondolataim vannak ezzel kapcsolatban. utálós voltam, és most meg olyan hajmeresztő dolgokat megteszek, hogy beszelni se jó... nem mondom, hogy egyszerű. de hát mi az? a keskeny út sem olyan sima. de nem olyan keskeny, hogy ne legyen ott a legfőbb támasz, segítő. 

hát így. most már legalább tudom, hogy valaki olvassa is a blogot:))) 

Áldás békesség. 

Abigél

kilenc

késő este van. mind a 6 (igen hat) gyerek mélyen alszik. ritka jó pillanat. ma reggel sárpatakon voltunk szekérrel (2 hete vettük, jól megy, még nincs teljesen kifizetve) az orvosnál. nincs semmi komoly csak kisebb hűlés, pár rutin vizsgálat, de az utazás annál nagyobb élmény volt, ugyanis szekérrel mentünk. abit magam mellé ültettem a bakra, a hat gyereket pedig hátra, alattuk szalma fölöttük két nagy esernyő (enyhén csepergett). izgalomban nem volt hiány (szultán egyre jobb a szekérhúzásban de még kicsit szertelen) de minden simán ment. meglátogattunk két (illetve egy nagyobb) családot, és abigél barátnőjét. találkoztunk néhány emberrel a "szerbiából", elintéztünk pár ügyet és jöttünk is haza. itthon, miután kicsit megmelegedtünk, levágtuk a kövérebbik tyúkot, én meg nekiálltam ismét víz vezetéket szerelni (ez már a sokadik alkalom, hogy felvettem a harcot a csepegő csövekkel, de még most sem biztos a végső győzelem). ha minden igaz, holnap abi az új mosógépjével (a héten vettük a rég erre a célra megspórolt, imaházba belefektetett majd visszatérített pénzből) moshat a kezdetleges kis fürdőszobánkban (a költségek nagy részét levontuk a lekbérből, így csak az időnk egy része ment rá) ami még nincs véglegesen kész de talán soha nem is lesz olyan mint a jobb sorsú kollégái. de hagyjuk ezeket az unalmas dolgokat, inkább egy másik mesét mondok

ez ma volt

és ez is

két hete szombaton, a gyerekalakalmon beszól derbi (a 8 év körüli, ügyes, sok beszédű, iskolába egy ideje nem járó, sárgított hajú kisfiú), hogy az édesanyja (a 2 hónapja szabadult, azóta újraházasodott, volt férjét börtönben tudó, dávidunk nagynénje akit találóan kancsinak neveznek de az igazi neve tünde) szeretne beszélni velem. ...így kezdődött. gyerekalkalom után el is indultam tibikével (a 10 év körüli, csendes, segítőkész, istenfélő, iker kisfiú az ediék szomszédjából), hogy lássuk mi lesz ebből. tibike kérdezi tőlem, hogy vajon mit akar a kancsi. én rávágom, hogy vagy kérni akar valamit (valami szívességre gondoltam, mert pénzt sosem kért tőlem), vagy pedig szeretné, hogy imádkozzunk érte. a kisfiú rám néz, és azt mondja, hogy biztos azért hív, hogy "vegyem el" a gyerekeit (ami azt jelenti, hogy neveljem én).  így is volt. kicsi köntörfalazás után kibökte, hogy szeretné, hogy a két kislány, pirit (6éves, gerzontól alacsonyabb, volt velünk a táborba és a rendes neve mária) és szidóniát (3éves és kb1,5nek néz ki, alig beszél, főleg magyarul) fogadjuk magunkhoz 3 hónapra, mert próbálnak valami munkát keresni és a nagyszülők nem akarják nevelni (bonyolult, nem részletezem, de az tény hogy nem volt rózsás a gyereke helyzete). nem ígértem csak azt, hogy megkérdezem Istent és a kedvesemet. mind az jutott eszembe, hogy "ha valaki tudna jót cselekedni és nem teszi, bűne az annak". csak azt nem tudtam még, hogy miként adagoljam abinak a dolgot. miként hazaértem, láttam, hogy a kedvesem jókedvű, jó napja volt. bele is vágtam a közepébe, es elmondtam, hogy én úgy képzeltem, hogy hívunk valakit segítségnek erre az időszakra. abi egyből belement és azon töprengtünk, hogy ki vállalná el ezt a feladatot és miután elvetettünk pár lehetőséget beugrott istván aki volt már párszor sárpatakon a gyülekezetben és jelenleg egy ismerősénél lakott és munkát keresett. másnap meg is kérdeztem tőle, hogy elvállalná-e és egyből igent mondott. gerzon és zalán is bevállalta a lányokat és minden nap megkérdezték, hogy mikor jönnek már a kislányok. kicsit elő kellett készíteni a terepet, ágyat javíottunk, matracokat hoztunk, ruhákat válogattunk. múlt héten, csütörtökön, miután egész nap edi házán dolgoztunk, a szekérrel hazafelé jövet beugrottunk tündéékhez (kancsi) és felvettük a két kislányt. lassan egy hete, hogy kilencen vagyunk, de eddig nem volt semmi komoly gond. igyekszünk áldás lenni, példát mutatni (bele lehet vágni, ha Isten lehetőséget ad), tanulni és ez által is Ő hozzá közelebb kerülni. van aki szerint őrültség, de szerintem őrültség lenne kihagyni egy ilyen lehetőséget, mert még itt sem ad minden  nap az Úr ilyet. benne bízunk, és tudom, hogy van értelme annak amit teszünk.
zoltán

csatolok pár novemberi képet:

evés

mindenki amit tud

a babával még az evés is könnyebb

finom az alma

alvás :)

munka

áhitat

jól sikerült sorozat szidóniáról

ősz mifelénk

a fiúkkal

Gerzon tatával

munkában

haladunk, lassan a dolgainkkal előre, reméljük, nem csak azzal, ami szemmel látható, hanem a lelki dolgokkal is.

az imaházra tető került, főleg a zoli szüleinek köszönhetően, akik bontott anyagot (teljes tetőszerkezetet) adtak nekünk, kamiont béreltünk, elhozattuk. apósom meg két másik ákosi testvér jött segíteni az ittenieknek. az Úr adta az áldást, a jó időt, a haladást. a többi dolgot már rosszabb időben is el lehet végezni.

 itthon meg sikerült bevezetni a vizet, a mocskosabb, nehezebb része már megvan, még valami apróság hiányzik és két év után újra lesz fürdőszobánk. egy kicsit kényes kérdés ez nekünk, mert látjuk, hogy van, akinek még háza sincs, a vizet messziről kell hordja. mégis főleg én sürgettem ezt a dolgot. remélem, könnyebben fogok boldogulni a mosással, mosogatással, gyerekek fürdetésével, szobatisztaságra neveléssel... hála legyen Istennek.

az edi (első és eddig egyetlen gyülekezeti tag a szerbiából) házai is épül lassan, a héten azon is tető lesz, nehezen, mert ahogy dolgozik, csak úgy, apránként tud venni hozzá dolgokat. edi (meg istván, egy másik komoly érdeklődő is) sokat segített az imaháznál, hanyagolta a munkáját, kevesebb pénze volt, elhalasztotta a saját kis házának befejezését, hogy előbb az imaház legyen meg.  zoli is segít neki a héten.

tervek, kihívások vannak, abból nem fogyunk ki. bölcsességre van szükségünk. köszönjük a támogatást, az imákat.
Abigél

nagy nap

november elseje. számunkra azért volt nagy jelentősége ennek a napnak, mert most először merészkedett fel gerzon a lóra. (meg én is) nagy dolog ez neki, mert eléggé félős gyermek, a lótól irtózott, csak messziről hősködött. aztán olvasgattam a lovas terápiáról a sérült gyerekek körében és az jutott eszembe, hátha a dadogáson is segítene. miért ne próbáljuk ki. fizetni nem kell érte, a szultán mindig kéznél van. s most eljött a nagy nap. nagyon bátor volt: elmentek tejért, ott leszálltak, visszaültek, mindenféle érdekes dolog volt. bár a szultán nem egy nyugodt természet, ő is jól viselkedett.

mindeközben zalán keresett egy biztonságos helyet:)) aztán meg nagy kiabálások közt szaladt utánuk, hogy csáne, meg gyí, meg ilyesmi... :))

abigél